Mona Awad: Antilányregény

Fülszöveg:

A könyv története titkos ajándékot rejt.

Adunk neked vele egy barátnőt. Kicsit zűrös a csaj, az igaz, de nagyon szerethető, mert tényleg mindig őszinte, mert elképesztő sztorikba keveredik folyton, és mert olyan viccesen tud ruhát próbálni, ahogy senki más. Ő Lizzie, a kövér lány. Aki különben nem is kövér, csak azt hiszi magáról. Ez a dilije. Hogy dagadt. Meg hogy biztos nem kellene egyik fiúnak sem. Ne tudd meg, milyen pasikra hajt, még egy rockzenésszel is összejött. Abból jó nagy gáz lett, majd elmeséli.

Lizzie olyan, mint te – boldog akar lenni. Talán kicsit megelőzött téged: ő már végigcsinálta. Légy vele türelmes, kérlek! Ő azért bukdácsol ennyit, hogy neked már ne kelljen. Elköveti helyetted a hibáidat. Nevessetek, sírjatok együtt!

„2016 legjobb debütregénye.” – Amazon.ca

„Szívszorító… Tele van szépséggel és humorral. Függést okoz, mint a chips, és ezt olvasva átérzed, milyen fájdalmas lehet semmi mást nem enni, mint 10 deka párolt halat, örökké.” – Chicago Tribune

„Mona Awad lerántja a leplet a nővé válás küzdelmeiről, az önértékelési zavarokról – a testképtől kezdve a társas kapcsolatokon át egészen addig, hogy találjuk meg magunkat ebben az érzéketlen világban.” – Elle Magazin

Kiadási adatok:

       Kiadó: Athenaeum Kiadó

       Kiadás éve: 2017

  ISBN: 9789632936437

       Oldalszám: 304 oldal 

       Sorozat: -

       Moly: Katt ide!

A bejegyzés spoilereket tartalmaz! 

A bejegyzésben az én szubjektív véleményem olvasható. Nem szeretnék senkit sem megbántani vele.

A könyvről:

A könyvet először egy újságban láttam évekkel ezelőtt, ahol felkeltette az érdeklődésem a fülszöveg és a cím, de valahogy elfelejtődött időközben. Most azt mondom, lehet jobb lett volna, ha a süllyesztőben marad.

A fülszöveg egy izgalmas, pörgős történetet ígér egy vidám és vicces lánnyal, aki hajmeresztő kalandokba keveredik és (talán?) anorexiával küzd. Ehelyett, egy kesergő, utálkozó lányt kaptam, aki teljesen hétköznapi életet él, amiben kalandoknak semmi nyoma. Azt pedig, hogy most tényleg kövér-e vagy csak bemeséli magának nem nagyon tudtam eldönteni a végére sem, mert hol így, hol úgy volt jellemezve. A másik „ferdítés”, szerintem pedig a fülszöveg utolsó bekezdésében van, miszerint Lizzie már elérte a célját és sikerült megtalálnia a boldogságát. Ezzel sem értek teljesen egyet.

A borító illik a történethez. Csak, míg én a fülszöveg olvasatára arra gondoltam, hogy Lizzie-t a rózsaszín fánk szimbolizálja, a könyv végére érve inkább azt mondanám, hogy inkább a megkezdett csokis fánk lenne. Ha a címet vizsgáljuk pedig, akkor legalább az nem félrevezető. Tényleg egy ANTIlányregényt kaptunk.

A történetről:

A könyv első 4 fejezetéből megismerjük Lizzie gyerekkorát, vagy legalábbis a fiatalkorának néhány momentumát. A nyelvezet helyenként eléggé vulgáris (ez néha később is visszatér). Nekem egy egybefüggő történet nem nagyon akart összeállni ezekből a fejezetekből. Az egyetlen közös pont szinte csak Lizzie volt. Egy nagy katyvasznak éreztem és sosem tudtam, hogy akkor most mikor is vagyunk. Valamilyen időbeli behatárolásra lett volna szükség talán. Valamiféle történet az 5. fejezettől kezdett kialakulni, amikor is már több kapcsolódási pont is volt a fejezetek között, és körül-belül innen kezdtem érezni a végéig a lineáris történetvezetést.

Lizzie gondolatai sajnos nem mindig voltak számomra világosak. Egy megfejthetetlen jellem lett nekem. Most vajon együtt kéne vele éreznem azért, amilyen helyzetben van, vagy unszimpatikusnak kellene legyen azért, mert kétszínű? Miért támadtak azok a gondolatai a halárusnál egy segéddel kapcsolatban, miközben éppen egy vacsoráról szökött ki a mosdóban, ahol az anyjának bemutatta a barátját? Bár lehet, hogy ez két külön esemény volt, csak nem tudtam időben elhatárolni. Ez pedig megint visszautal a rossz szerkesztésre. Valahogy jelölni kellett volna, hogy nem a jelenben vagyunk, hanem a múltban. Néha csak a jelentek közepén jöttem rá, hogy egy emléket olvasok, de addig viszont csak furcsálltam, hogy hogy jön ez most ide. A legnagyobb probléma tehát ezzel volt szerintem.

Nem tetszett Lizzie negativitása, és az, hogy mindenkit kritikusan, olykor utálattal szemlél maga körül. Eleinte az is ellenszenves volt, amit Cassie-vel csinált a szépségszalonban. Azt gondoltam, hogy azért jár, oda, hogy elhencegjen a jegygyűrűjével vagy valami hasonló (ez lehet, megint egy emlék volt, mert valahogy nem illett a képbe, mert az előző fejezetben pont a férje szempontjából láthattuk őt). Később visszatértünk a jelenbe talán, ahol már Cassie is férjezett volt. Innentől kezdve viszont úgy láttam Lizzie cselekedetét, mint egy menekülést. A szépségszalonba menekült a férjével való elhidegülés elől. Talán azt remélte, hogy ha Cassie történeteit hallgatja, akkor a saját kapcsolatát is jobbnak látja. Az elhidegülés oka viszont mindenképp Lizzie lelkén szárad, mert fontosabb volt neki a diétája, mint a férjével való boldogsága.

Azonban nem csak negatívumokat éreztem Lizzivel kapcsolatban. Például, amikor az anyja meghalt, még meg is sajnáltam. Főleg, akkor, amikor láttam Tom szemszögéből, hogy folyamatosan alkalmi ruhákban kezdett járni (mint hajdanán az anyja), még akkor is, ha nagyon nem illett az alkalomhoz. A másik alakalom, amikor még valahogy szimpatikusabb volt, az a történet vége volt, amikor segített Char-nak.

A történet vége azonban nem volt számomra világos. Lizzie elvileg valami nagy tudásnak került a birtokába, ami mindent megváltoztat, de nem mondták ki, hogy mi az, csak utaltak rá. Talán az volt az, hogy ne legyünk undokak másokkal, hanem szoruljon belénk egy kis empátia? (Már ha az utolsó mozzanatokat nézzük.)

A könyv végén azonban birtokába kerültem egy elég fontos információnak. A szerző „regényíró és novellista”. Ez utóbbi mindenesetre választ ad arra, hogy miért nem akart egy egésszé összeállni a 13 fejezet, és miért ugráltunk össze-vissza a cselekmények között.

Reflektálás a borítón lévő ajánlásokra:

Az Amazon.ca ajánlására: Sokkal többet vártam a könyvtől, már ha egy ilyen címmel lett kitüntetve. Nem biztos, hogy megérdemelte.

A Chicago Tribune ajánlására: A „szívszorító” résszel egyet értek, ha Lizze és az anyjához való viszonyát nézem, azonban a többivel már nem. Egyáltalán nem éreztem, hogy „függést” okozott volna, sőt, igencsak lassan haladtam vele. Mondjuk ehhez talán az időhiánynak is volt némi köze, de emellett nem éreztem rá késztetést sem, hogy nekem mindenáron folytatni kellene a történetet. (Sőt, még a félbehagyás gondolata is felmerült bennem, csak sajnáltam olvasatlanul hagyni, ha már kiadtam érte a pénzt.)

Az Elle Magazin ajánlására: Ezzel sem értek teljes mértékben egyet, bár abban igaza van, hogy egy őszinte, akár a hétköznapi életből is kiragadhatott történettel találkoztunk.

Összegzés:

A történet hatalmas időzavart tartalmaz (ezt inkább betudom annak, hogy a szerző novellista is, vagy inkább csak az). Lizzie kertelés nélkül fogalmazza meg a másokról, és saját magáról alkotott kritikáit. Pont emiatt, amiért mindenkit elítél, és mindenkiben csak a hibákat látja, a szememben nem lett egy túl szimpatikus karakter. A könyvtől sokkal többet vártam volna az ajánlások alapján. Sajnálom, hogy csalódnom kellett benne, és hogy nem találtam meg a „rejtett üzenetet”. Sajnos már az elejétől kezdve folyamatosan veszítettel el nálam a csillagokat, mind a nyelvezettel, mind az időzavarral. (Nem hiába alacsony a molyos százaléka is.) Abban biztos vagyok, hogy újraolvasni nem fogom, és még talán azt is kijelenthetem, hogy örülök, hogy a végére értem, mert nagyon nyomasztó hangulata volt az egésznek.